Sárközy Irén: Az igazi eurorealisták kiáltványa

A 21.század Európája csak akkor lesz sikeres, ha egységes nyelven szól a világhoz. Sárközy Irén, a Híd parlamenti képviselőjének írása.

Az SaS kiáltványa: realizmus vagy naivitás?

Richard Sulík elutasítja a további európai integrációt, Szlovákiát pedig nem szívesen látná az Európai Unió legbelső körében. A nemzeti szuverenitás elvesztésétől tart. De nézzünk szembe a valósággal.  Az Európai Unió tagországai szorosabb együttműködésének nincs olyan alternatívája, amelynek Európára nézve ne lenne katasztrofális hatása. Aki 2O17-ben még hisz a kis országok szuverenitásában, az nem értette meg, merre halad a globalizált világ. Mi európaiak a 21. század kihívásáira csak közös válaszokat adhatunk. A migráció, a terrorizmus, a klímaváltozás, az új nagyhatalmak izmosodása közös válaszokra vár.

A múltban élni kellemes. Ahelyett, hogy az aktuális és sürgős válaszokra keresnénk megoldást, a fantázia világába menekülhetünk, oda, ahol még minden rendben találtatik. Az Európai Unióból való kilépést szorgalmazó brit politikusok azt gondolják, hogy az "uniós bilincseitől" megszabadult Britannia ismét kereskedelmi nagyhatalom lesz. Olyan nagy mint a 19. században volt. Azt azonban nem látják ( vagy inkább nem akarják látni), hogy Britannia már régen nem nagy hatalom. Sem ipari, sem tengeri.  Ha Kínát ma próbálná belekényszeríteni egy kereskedelmi megegyezésbe a Brit Királyi Haditengerészet felvonultatásával, egészen más eredményt érne el mint 18O évvel korábban.

A világ változó és a régi gondolatszerkezetekbe tapadás bármelyik civilizációra sorsdöntő csapást mérhet. Egykor a hatalmas Kína volt meggyőződve arról, hogy mindene megvan, semmire sincs szüksége. Hitt abban, hogy nem kell (fel)oldani az ország elszigetelődését, nem szükséges csatlakoznia a modern világhoz, nem kell átértékelnie a sajátmagáról korábban alkotott képet. A téves válaszok eredménye - az egyre nagyobb lemaradás a nyugati világ trendjeivel szemben, nagyméretű szegénység, a kolonizáló hatalmak igája, polgárháborúk, szétforgácsolt ország. Kína a visszatérésért keményen megdolgozik. Ha Európa nem alkalmazkodik a modern világhoz, hasonló sorsra juthat. Ha az új kihívásokra nem közösen válaszolnak, az egykor domináns nagyhatalmak a jelentéktelenségbe süppedhetnek.

A közös piactól a közös diplomáciáig

A nacionalisták és az ultrakonzervatív erők azt róják fel Európának, hogy jelentősen eltért az eredeti célkitűzésektől, vagyis a közös piac megteremtésétől, illetve azt, hogy számos új jogkörre tett szert. Bizonyos értelemben ez így is van. Az európai integráció eredeti célja az volt, hogy egy közös piac megteremtésével akadályozza meg, hogy az előző két világháborút egy harmadik világégés követhesse. Az Európai Unió mára sokkal tovább jutott. Például azzal, hogy közös védelmi és külpolitikát szorgalmaz.

Ez a változás elkerülhetetlen.

Európa népességének a világ népességén belüli aránya csökken. A 19. és 2O. század derekán, vagyis a két világháborút megelőző időszakban, az európai birodalmak fénykorában, minden negyedik ember európai volt. A 19. századi ipari forradalom Európát hirtelen a műszaki fejlődés élére robbantotta, s ezzel pozitív irányba mozdította az európai népszaporulatot. 19O7-ben 1,7 milliárd ember élt a földön, s ebből csaknem 4OO millió európai volt. Az európai országok voltak az akkori világ legbefolyásosabb birodalmai.

A világ azonban gyorsan változik. A világgazdaság globalizációja a 21. század elején magában hordozza Afrika, Latin-Amerika és Ázsia gazdasági növekedését. Európában 2O17-ben 74 millió ember él - csaknem kétszer annyi mint 11O évvel korábban. Csakhogy a Föld nevű bolygót lakók száma ezalatt az idő alatt csaknem négyszeresére, 7,5 milliárdra növekedett.  Európa népességaránya 25 százalékról 1O százalékra csökkent. A demográfiai mutatók szerint 2O5O-ben közel 1O-milliárd ember él majd a földön, s ebből csak minden tizenharmadik lesz európai. A húsz legsűrűbben lakott ország között már ma is csak 2-3 európai országot találunk.

Olyan országok igyekeznek a nagyhatalmak közé, mint Kína, India, Brazília és Mexikó. Keleti határainknál ismét erősebben hangzik Oroszország és Törökország hangja. Ebben az "erőhelyzetben" érkezik a migráció, a terrorizmus, a klímaváltozás. Európa még mindig a bolygó egyik leggazdagabb és legbiztonságosabb helye. A világ GDP-jéből való részesedésünk azonban csökken. Ilyen helyzetben hinni  a kis országok, így Szlovákia szuverenitásában nem a realizmus megnyilvánulása, hanem a parttalan naivitásé. A 21. század globalizált világában csakis közös erővel valósíthatjuk meg érdekeinket, csakis közösen tarthatjuk fenn civilizációnkat. Kínával vagy az USA-val szemben külön-külön kispályás játékosok vagyunk, de az Európai Unió egésze a diplomácia nagyhatalmává válhat

 

( bizonyos szempontból már azzá is vált).

A szuverenitás elvesztése mellett Sulík azt is felrója a z Európai Uniónak, hogy túl bürokratikus és túl szociális. Elképzelése szerint az EU-nak meg kellene válnia a fogyasztóvédelemre és a mezőgazdaság területére vonatkozó jogköreitől. Leginkább a közös piacra kellene figyelnie. Nem egészen világos számomra, hogyan működne 27 eltérő fogyasztóvédelmi politika és 27 különböző mezőgazdasági támogató rendszer közös piaca, ám legyen. Még véleménye is.  Az ugye mindenkinek lehet. Van azonban valami, ami az egész kiáltványt átszövi, sőt behálózza, s ez nem más mint Sulík úr ultra jobbos ideológiája. A liberalizmus Sulík felfogásában mindenekelőtt minimális gazdasági állami beavatkozást, a lehető legkevesebb szabályzást (miközben arról olvasunk, hogy nem a minőség, hanem a mennyiség a mérvadó egység), a lehető legalacsonyabb vállalkozói adót és a legszűkebb mértékű újraelosztást jelenti. Sulík úr csak nemrég fogalmazta meg, hogy nem tekinti magát európai liberális politikusnak, mert őket  a túl sok "egyenlősdi" jellemzi. Ő azonban inkább a gazdasági szabadságra voksol. A kérdés csak az, ugyan kinek a gazdasági szabadságára gondolt Sulík úr.

 

Hogy néz ki a társadalom a liberális "egyenlősdi" és a brüsszeli reguláció nélkül

Természetesen nem jó, ha a gazdaságot gúzsba köti a túl magas adó és értelmetlen bürokratikus elemek akadályozzák. Ugyanakkor ugyanolyan egészségtelen, ha az állami politika csakis arra szorítkozik, hogyan fizessék a gazdagok és a vállalkozók a lehető legalacsonyabb adót, illetve arra, hogy legyen az államnak a lehető legkisebb mértékű beleszólása az ország gazdaságába, hogy a nemzeti jövedelemnek a lehető legapróbb részét ossza újra. Hogy hova vezethet az ilyen hozzáállás, nézzük Latin-Amerika példáján.

A legtöbb latin-amerikai ország GDP- jének alig 2O-3O százalékát osztja újra, ami jóval kevesebb mint az Európai Unió tagországaiban vagy az Amerikai Egyesült Államokban. Itt az adók alacsonyak, a szociális rendszer csak nem a nullával egyenlő, a közintézmények, az infrastruktúra siralmas. Mindenért fizetni kell, még az ivóvizet is a boltban kell megvenni. Közoktatás és egészségügyi ellátás ugyan létezik, de az európai szinttel összevetve minimális szolgáltatást nyújtanak. Csalódni fog, aki ezekben az országokban liberális, hiperverseny-meghajtású gazdaságot várna. Latin-Amerikára ugyanis a hatalmas mértékű egyenlőtlenség, járadékpolitika, bűnüzés és korrupció jellemző. A gazdaságon a monopóliumok és a kartellek tespednek.

Ahhoz, hogy megértsük, miért van ez így, rövid történelmi kirándulást kell tennünk. A spanyol és a portugál conquistadrok, akik hadseregeikkel a 16.században érkeztek, s miután legyőzték az indián államokat, a területet felszabdalták, a lakosságot leigázták. E kolóniák gazdasága a hatalmas földbirtokokra és a természeti erőforrások kivitelére támaszkodott. A vagyon kisszámú földbirtokos kezében volt. A társadalom szigorú hierarchiája szerint az európai származású gazdagok álltak a legmagasabban, középen helyezkedtek el a meszticek, legalul pedig az indiánok és a fekete rabszolgák. Ez a szociogazdasági szerkezet többé-kevésbé mindmáig fennmaradt, még a kolóniák anyaországtól való elszakadását is túlélte.

Nézzük például a legnagyobb spanyol ajkú országot, Mexikót. Itt az oligarchák és a latifundiumok tulajdonosai nemcsak a nagyvállalatokat uralják, hanem a médiákat is és tulajdonköppen az egész országot. Mexikóban a GDP 6 százalékát egyetlen személy birtokolja. Ez a személy Carlos Slim, aki egy ideig a bolygó leggazdagabb embereinek toplistáját vezette. A 9O-es évek elején kétes körülmények között levezényelt privatizációban a mexikói kormány az ő tulajdonába játszotta az állami telekommunikációs monopóliumot, a Telmexet. Slim a vállalatért a magánosított cég jövőbeli bevételéből származó nyereségének egy részével fizetett.  A mexikói állam később valahogy "megfeledkezett" a piaci verseny érvényesítéséről, így a telekommunikációs óriás a privatizációt követően is szabályozás nélküli monopolhelyzetben maradt. A Telmex piaci részesedése 8O százalék, a kisebb cégek képtelenek felvenni vele a harcot.

 

Calos Slim a szabályt erősítő kivétel. Mexikóban és Latin-Amerika további államaiban, a legtöbb ember nyomorban él. Ilyen egyenlőtlen feltételeket kínáló környezetben nincs igazságos versengés és esélyegyenlőség. A különböző társadalmi rétegekből származó emberek között a versengés nem kölcsönös. A szegény családok gyermekeinek esélyük sincs feljebb kerülni, mert az állam  csak minimális műveltséget biztosít, a szülők pedig képtelenek tandíjat fizetni. Ezzel szemben a  gazdag családok csemetéiket  automatikusan taníttatják, mégpedig az USA magánegyetemein. Őket otthon vezetői pozíciók várják.  A markáns jövedelmi egyenlőtlenség nem  tálentum vagy képesség kérdése, nem a szorgalomban, esetleg a munkabírásban mutatkozó különbségek eredménye. Ezeket figyelmen kívül hagyva száll nemzedékről nemzedékre. Mivel a gazdaság teljes (ipar)ágazatai vannak monopolhelyzetben, az áru és a szolgáltatások drágák. A földbirtokosok által irányított állam nem támogatja a versenytársakat. Éppen ellenkezőleg, a monopóliumokat védelmezi.

A szélsőséges egyenlőtlenség, a krónikus politikai instabilitás logikus következményeként Latin-Amerikában évszázadok óta váltják egymást a hatalomban a különféle puccsisták és a diktátorok. Egyszer a hadsereg, a földbirtokosok és a katolikus egyház  erejére támaszkodó ultrakonzervatív autokraták (pl. Augusto Pinochet Chillében vagy Porfirio Díaz Mexikóban), máskor marxista forradalmárok, populisták és demagógok (pl. Fidel Castro Kubában vagy Hugo Chávez Venezuelában). Nem kell, hogy az ember a kávéházi értelmiségi körök tagja legyen, hogy megértse, a társadalomnak semmiképp sme használ a szélsőséges egyenlőtlenség, ahogy az sem, ha a vagyon a gazdagok szűk rétegének a kezében összpontosul. Kizárólag a viszonylag alacsony egyenlőtlenség feltételezi a szabad, demokratikus és stabil társadalom működését.

Legyünk hát hálásak az európai liberálisok "egyenlősdijéért" és a brüsszeli regulákért, amelyek védik a fogyasztókat, kikényszerítik a piaci versenyt és megakadályozzák a  gazdasági hatalom összpontosítását. Örüljünk, hogy Európában léteznek erős közintézmények, van középosztály, szociális mobilitás és legalább némi esélyegyenlőség. Az adó mértékéről, a közszféra hatékonyságáról folytatott vita természetesen teljesen legitim, de ne Latin-Amerika és a hozzá hasonló államok legyenek a követendő példa. Nem jó az állampolitikát csak az alacsony adózásra, a leggyengébb szabályozásra és a szűkmarkú újraelosztásra korlátozni.  A működőképes szociális állam, a jól beállított szociális rendszer segíti a piacgazdaság működését. Sulík úrral ellentétben az európai liberálisok értik ezeket az összefüggéseket.

Szlovákia az első ligához tartozik

 

Érdemes az EU-tagnak lenni vagy hanyatlóban az európai modell? Európa helye a világgazdaságban szűkül, de nem azért, mert Európa hanyatlik. A kontinensek egyszerűen kezdik behozni azt az előnyt, amelyet Európa a népszaporulat és a gazdaság terén tudhatott magának az ipari forradalom idején magáénak tudhatott. Ezért kell az Európai Uniónak  szorosabbra zárnia sorait, ezért kell, hogy a tagok közös nyelven szóljanak a világhoz. Az európai civilizáció értékei: a szabadság, a demokrácia, a piacgazdaság, de a szociális igazságosság, az esélyegyenlőség és a környezetvédelem, mind-mind  olyan érték, amely összeköt. A politikai realistáknak ezért kellene üdvözölniük egy erős Európa gondolatát. Szlovákia nem mindig kapcsolódhatott ilyen szorosan az európai civilizációhoz.

Nemzeti érdekünk, hogy Szlovákia az európai maghoz tartozzon.  

Megosztás: